„A magyar flórakutatásnak a XIX. század második felében legnagyobb alakja, a magyar nyelvű és magyar szellemű geobotanikai és rendszertani munkásság igazi megteremtője, a legélesebb szemű és legzseniálisabb magyar füvész… legtermékenyebb tudósaink egyike…” – írta róla Soó Rezső.

 

Borbás Vincének a főváros és környékének növényzetéről írt könyve 1879-ben jelent meg. Ebben részletes leírást olvashatunk arról, hogy a Sas-hegy déli lábánál virágzó szőlőművelés és vörösbor-érlelés folyt mindaddig míg a filoxérajárvány nem végzett a szőlővel az 1880-as években, miként az ország jelentős részében. A szőlőkben gyümölcsfák – kajszi, őszibarack, mandula, cseresznye, meggy – is termettek. A szőlőbirtokokat határoló kőgátakon akkoriban szaporodott el a Balkánról betelepített orgona és a Krisztus-tövis. Az őshonos növényfajok sem tűntek el, a hegy lábáig terjedő lösztakaró be nem telepített szegélyében akkoriban tömegesen nyílt a macskahere és a vetővirág.