A 18. század végéig, mielőtt még elkezdődött volna a környék beépítése, a Sas-hegy közvetlen összeköttetésben állt a Budai-hegység erdőivel, így az emlősök közül is több nagy térigényű faj élt a hegyen. Nemcsak a Farkas-rét és Farkas-völgy nevek, de feljegyzések is valószínűsítik, hogy farkasok is fel-feltűntek a környéken. A múltbeli emlős állatokra az egykori élőhelyi adottságok alapján is következtethetünk, de ezen kívül még egy fontos forrás áll rendelkezésünkre: Pénzes Antal (1942) élvezetes összefoglalója Budapest akkoriban ismert élővilágáról. A sekély talajú gyepekben mezei nyulak, őzek legelhettek, az erdőszegélyen és a hegylábi erdőkben vaddisznók turkáltak gombákat, makkokat. Az állandó fajok közül a csúcsragadozó a róka lehetett.

 

A körbeépítés gyorsan zajlott. Ma, az elszigetelődött, zsebkendőnyi hegyen csak olyan állatok tudnak tartósan megmaradni, amelyek kis területen mozognak, és azon belül minden szükséges búvóhelyet, táplálékot megtalálnak. Megszűntek a természetes ökológiai folyósok, azaz a közlekedési lehetőség a maradék zöld foltok között. Számos élőlény számára az utak, a zaj, a fény áthatolhatatlan akadályt jelentenek. Sokkal szegényesebb lett a fauna, ma az erdei egerek, mezei pocok, mogyorós pele, mókus, a rovarevők közül a törpe és mezei cickány és a sün a jellemző emlősfajok. Időnként átsuhannak meglátogatni a kertek odvas fáit, gyümölcseit, kukáit, a házak hűvös vagy éppen meleg zugait.

 

Természetesen a leggyakoribb vadászok az egerésző, rovarászó és madarászó házi macskák, akiknek a kerítés sem jelent akadályt. A kutyák a kerítésmászásban kevésbé jártasak, de annál ügyesebben ásnak. A védett területen gyakrabban találkozhatunk kóbor kutyákkal, mint rókákkal. A menyétféle ragadozók közül a menyét és a közönséges görény ritkán jelenik meg, de a sokoldalú, a városi életmódhoz is jól alkalmazkodott nyest előfordulása rendszeresnek mondható.