Hajdanán, a Budai-hegységben a hegytetőktől a Duna partjáig lenyúló, mozaikos szerkezetű, elegyes erdők változatos aljnövényzetükkel és virágszőnyegükkel bőséges táplálékot biztosítottak az állatvilágnak. Ebben a tündérkertben a szitakötőktől a sasokig, az afrikai atkától a bölényig számos állat otthonra lelt. A Sas-hegy, mint a hegyvidék előretolt bástyája nyúlt bele az alföldi erdőtengerbe és a Lágymányos mocsaraiba. A hegylábakon, a különböző kitettségű oldalak változatos mikroklímájú zugaiban sajátos keveredését láthatjuk az alföldi és a hegyvidéki, a szubmediterrán, a kontinentális és a jégkori fajoknak.
Aztán jött az ember, akinek szintén értéket jelentett a táj változatossága, és rátelepült a sokoldalú természeti erőforrásokra, a korlátlannak tűnő élelemforrásra. Több település is kialakult a hegyek lábain. A lakóövezetekből gyümölcsösök, legelők nyúltak fel a hegytetőkig, az alacsonyabb részeken szántók létesültek. A történelem úgy hozta, hogy itt alakult ki Magyarország fővárosa, az itteni települések terjeszkedésnek indultak. A középkor során kipusztult a bölény, a nagyobb vadak és csúcsragadozóik visszahúzódtak a hegység belsejébe, majd a XIX. század során zömük eltűnt a budai térségből. Ekkorra szigetelődött el a Sas-hegy a Budai-hegyektől. Bár a lakóövezetek elérték a hegy lábát, de a hegy művelésbe fogott oldalain még nem voltak állandóan lakott épületek. A gyümölcsösökben zajló idényjellegű munkák csak alkalmanként zavarták a hegy felső részein megmaradt karszt-bokorerdő és a sziklakibúvások élővilágát. 1873 után a környező települések egyesülése és a birodalmi álmok ugrásszerű fejlődésnek indították Budapestet. A lágymányosi vizes élőhelyeket betöltötték, lakó- és iparnegyedek foglalták el a Duna és a Sas-hegy közti térséget. A jómódú polgárság villái elkezdtek felkapaszkodni a hegyre. A főgerinc szabadon maradt részei a főváros lakosságának kedvelt kirándulóhelyévé váltak. Ez az élővilág jelentős zavarásával, és a megmaradt élőhelyek degradálódásával járt.
A nagyvadak közül az ember közelségét jól elviselő őz és a termesztett haszon- és dísznövényeket is kedvelő vaddisznó még a XX. században is időnként meglátogatta a budai kerteket és a Sas-hegy térségét. Aztán a terület elszigetelődésével párhuzamosan a nagy testű emlősök lassan elmaradtak. Ma már a mezei nyúl is ritkaságnak számít, és rókát is csak ritkán láthatunk. A hegylábi élőhelyek felszámolódása és a megnövekedett zavarás miatt több érzékeny madárfaj (kövirigó, parlagi sas és a gólya) eltűnt. A hegy elszigetelődése a felszíni vizektől a kétéltű faunát csökkentette, ma már csak szórványosan látható, hallható egy-két faj.
Mivel a „dolomitjelenség” leginkább a talaj közelében érvényesül, így az állatvilág különlegességeit is elsősorban itt kell keresnünk. A megmaradt gyepterületek változatos dolomitflórája ma is rendkívül gazdag ízeltlábú-faunát tart el. A gyakori pók- és rovarfajok mellett mintegy 20 olyan ízeltlábú fajt ismerünk, amelyek vagy endemikusak, s e területről írták le a tudomány számára, vagy más országokban honosak, ám hazánkban csak innen ismerik őket. Ezek zöme a jégkor végén, a boreális (fenyő-nyír) kort leváltó mogyoró és tölgykor maradványfajai (posztglaciális, xerotherm reliktumok), talajközelben élő, helyhez kötött életmódú, többnyire oligo- vagy monofág táplálkozásúak. Ezért a dolomithegyek déli lejtőin tenyésző karsztbokorerdőkben, szikla- és pusztafüves gyepeiben élnek.
Szerencsére még sok gyík sütkérezik a sziklákon vagy a bokrok tövében, és szemünk elé kerül egy-két rézsikló is. Kiemelten fontos hüllőfajaink a fokozottan védett pannongyík és a haragos sikló. Az előbbi előfordulása a karsztbokorerdők szélein tömeges, a haragos siklóe már meglehetősen bizonytalan.
Az itt fészkelő madárvilág talán lehetne gazdagabb is, de az állandó zavarás, a kertekből átjáró macskák és a sok fészekrabló varjúféle miatt a költési időszakban csak a leggyakoribb fajok láthatók. Annál több a táplálkozni idejárók száma. A város magasabb épületein fészkelő vörös vércsék szinte állandóan a hegyen tartózkodnak, de gyakran megfigyelhetjük az erdőkből belátogató karvalyokat, egy-egy héját, egerész ölyvet, kabasólymot. A növekedő hegylábi erdőnek köszönhetően, az utóbbi években már „saját” karvalya is van a hegynek, többször is megfigyelhető volt a költése. A tavasz a vörösbegyek, füzikék, barátkák énekétől hangos. A nyári forróságban csak a város moraja nyomja el a csendet. Néha a bokrok közül zajosan felrepül egy-egy fácán. A tél közeledtével új énekek hallatszanak a cserjésekből: északról megérkeznek a süvöltők, a fenyőpintyek, vidékről behúzódnak a tengelicek és a ritka bajszos sármányok. Tudástárunkban nem soroltunk fel minden madárfajt, az utóbbi években is feltűnt egy-egy ritka vendég a területen.
A Sas-hegy faunája már soha nem lesz olyan sokszínű, mint mikor a budai erdők szerves része volt, de mostani elszigeteltségében is meglepően gazdag állatvilágnak ad otthont. A Sas-hegy Természetvédelmi Területen a legfontosabb feladat, hogy a látogatóknak úgy tudjuk bemutatni az értékeket, hogy megszűnjön az állandó zavarás és az élőhelyek erodálódása. Ha az eredeti életközösségek regenerálódnak, akkor várhatóan emelkedni fog az újra otthonra, menedékre lelő állatfajok száma.
